Ülök a konyhában a földön...az előbb még álltam két lábbal, szilárd talajon...most megmozdult talpam alatt a föld, forog velem a világ...fejemet a falnak támasztom, agyamban válaszok után kutatok, miközben sós ízű maró könnycseppeket iszom...
Tudjátok mit...megismételhető volt a megismételhetetlen...
Most már tudom....mi volt köztünk...szakadék...híd nélkül...indákon lógtunk...abban próbáltunk kapaszkodni...de hiába...
Tökéletesnek gondoltam, különlegesnek. Elhittem hogy az, mert ezt akartam hinni...és mert Ő elhitette velem...vágytam rá, hogy az legyen, hogy Ő legyen AZ...
Most meg...itt vagyok egyedül...magamba roskadva...felszakított sebeket nyalogatva...részegségből józanodva...
Nincs más mentsváram csak hogy kiírjam magamból Őt...
Tükröm, tükröm mond meg nékem...
Nézz hát a tükrömbe...lásd magad az én szememmel...
Szép szavak, édes ölelések, kedves nevetések...csak bűbáj...jól felvezetett eladása annak amit magáért senki nem venne meg, nem választana...
Bevallom én megvettem, tartottam becsben, becéztem, vigyáztam, csodáltam, szolgáltam...
NEM HIBÁZTAM. Nem volt egyetlen hazug szavam...nem volt kétségem, s ha volt is elmondtam...TE meg elterelted...
Pedig tudtam...jóval előtted éreztem, ezt a rideg valóságot...ott nálad a pamlagon...sírva írtam ki magamból a gondolatokat...elolvastad...tudtad...de nem akartad...
Emlékszel? Én igen...minden szóra, minden hangra...